Forma-1 Története

A Formula-1 a legrangosabb nemzetközi autóverseny-sorozat, melynek szabályait a Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) határozza meg. A Formula-1-es világbajnokságban nyitott karosszériájú, együléses versenyautók vehetnek részt. A versenysorozat több állomásból, Grand Prix-ből (nagydíjból) áll, amelyeket szilárd burkolatú, erre a célra kialakított zárt, vagy városi pályákon rendeznek. Az eredmények alapján évente két világbajnokot avatnak, egy egyénit és egy konstruktőrit (csapat-világbajnokság). A versenyeket több százmillióan nézik televízión, a világ több mint kétszáz országában.

Az 50-es évek

Az 1950-es Formula-1 világbajnokságot az olasz Giuseppe Farina nyerte meg az Alfa Romeóval, míg argentin csapattársa, Juan Manuel Fangio második lett. Fangio nyerte meg a világbajnoki címet 1951-ben, 1954-ben, 1955-ben, 1956-ban és 1957-ben. Bár az angol Stirling Moss egyszer sem lett világbajnok, mégis az egyik legjobb Formula-1-es versenyzőnek tartják a nem világbajnokok közül. Fangio uralta a Formula-1 első évtizedét, és öt világbajnoki címével hosszú időig a sportág legsikeresebb versenyzője volt. Eredményes versenyző volt még mellette Alberto Ascari, aki a Ferrarival megnyerte az 1952. és az 1953. évi bajnokságot. Az utolsó kettő szezonban az angol Mike Hawthorn, majd az ausztrál Jack Brabham nyert. Az évtizedet a gyári csapatok uralták, mint az Alfa Romeo, a Ferrari, a Mercedes és a Maserati, ugyanazok, akik már a háború előtt is versenyeztek. 1958-ban írták ki először a konstruktőri világbajnokságot, amit a Vanwall nyert meg. Az első években a háború előtt épített autókat használták. Az autók keskeny, mintázott gumiabroncsokkal voltak felszerelve. Az 1950-es években a Formula-1-es naptár néhány európai nagydíjból és az amerikai 500 mérföldes versenyből állt, amelyet az Indianapolis Motor Speedwayen rendeztek meg. Az Alfa Romeo visszavonulása után a világbajnokságot a 2 literes, sűrítő nélküli motorral felszerelt kocsiknak rendezték. Ezután bevezették a 2,5 literes, sűrítő nélküli autókat, ami miatt visszatért a Mercedes. A több újításának köszönhetően a Mercedes autóival két éven keresztül nyertek bajnokságot versenyzői, ám a csapat a Le Mans-i tragédia miatt kiszállt a motorsportból.

A 60-as évek

Az 1960-as évek elején jelentek meg az első kisebb, elsősorban brit magáncsapatok, mint a Vanwall, a Cooper, a Lotus és a BRM. Ezeknek a csapatoknak nem volt saját motorjuk, így másik motorgyártótól kellett venniük az erőforrásokat. Elterjedtek voltak azok a privát csapatok is, amelyek saját autót sem építettek, hanem másoktól vásároltak. Az 1960-as évek elején voltak elterjedtek a karcsú, "szivar" alakú karosszériák. Az akkori versenyautók teljesítménye 220 lóerő körül volt. A megengedett legnagyobb hengerűrtartalom a szívómotoroknál 3000 cm³, a turbófeltöltőseknél 1500 cm³ volt. A '60-as évek végén jelentek meg a reklámok a Formula-1-ben. Az évtized első világbajnokságát az ausztrál Jack Brabham nyerte,[88] utána az amerikai Phil Hill, majd az angol Graham Hill szerzett világbajnoki címet.[90] 1963-ban, majd 1965-ben is a skót Jim Clark nyert. 1964-ben John Surtees lett világbajnok. Az évtized második felében egyszer tudott nyerni Jack Brabham (1966), Denny Hulme (1967), Graham Hill (1968), és Jackie Stewart (1969). Az évtized során három alkalommal lett a Lotus a konstruktőri bajnok (1963, 1965, 1968), kétszer a Brabham (1966, 1967) és a Ferrari (1961, 1964), valamint egyszer a Cooper (1960), a BRM (1962) és a Matra (1969).

A 70-es évek

1970-től 1982-ig az igen megbízható Ford-Cosworth motor dominált, amellyel összesen 155 versenyt, valamint 12 egyéni világbajnoki címet szereztek. Egyedül a Ferrari tudott vele versenyképes motort gyártani, amivel három világbajnoki címet értek el. A Maserati, a Weslake, a Honda, a BRM, és a Brabham-Alfa Romeo V12-es motorjaikkal mindössze néhány győzelmet tudott aratni. Az 1970-es évek első világbajnoki címét Jochen Rindt posztumusz nyerte meg, miután az 1970-es olasz nagydíj időmérő edzésén halálos balesetet szenvedett. A következő években, 1971-től 1974-ig a skót Jackie Stewart és a brazil Emerson Fittipaldi felváltva nyerték a világbajnoki címeket. Az évtized második felében a Ferrari dominált. 1975-ben, 1976-ban, 1977-ben és 1979-ben megnyerte a konstruktőri világbajnokságot. 1975-ben és 1977-ben az osztrák Niki Lauda nyert világbajnoki címet. 1976-ban a brit James Hunt, 1978-ban az amerikai Mario Andretti, 1979-ben a dél-afrikai Jody Scheckter lett világbajnok. Az 1970-es években kezdték átépíteni azokat a hosszú, történelmi pályákat, mint a 23 km hosszú Nürburgring (Nordschleife), vagy a 14 kilométeres Spa-Franchochamps. Ezek a versenypályák nem voltak biztonságosak, mivel sok helyen hiányoztak a bukóterek, és keskeny volt az aszfaltcsík. Emellett sokáig tartott az is, mire kiértek a mentők egy baleset helyszínére. Több versenyző is meghalt ezeken a hosszú pályákon. Niki Lauda 1976-os súlyos balesete miatt helyezték át később a német nagydíjat a Hockenheimringre. Az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején sok technikai újítás került a Formula-1-be. Mario Andretti világbajnoki címe után kerültek előtérbe a szívóhatású ("Ground Effect") autók, amelyek speciális alvázkiképzésükkel hatalmas leszorítóerőt generáltak, így sokkal nagyobb sebességet tudtak elérni a kanyarokban. Különleges konstrukciók is készültek ekkor, mint a Brabham BT46, amely alváza alatt negatív légpárnát létesítettek azáltal, hogy egy ventilátorral kiszívták alóla a levegőt. Így még erősebb leszorítóerőt értek el. Említésre méltó a hatkerekű Tyrrell P34, Jody Scheckter és Patrick Depailler autója az 1976-os és 1977-es szezonban, vagy az ikerkasznis Lotus 1981-ben. Ezeket a túlzásba vitt ötleteket hamar betiltották a Formula-1-ben. 1977-től vezette be a Renault a turbómotoroka. Az első "turbós" győzelem 1979-ben született.

A 80-as évek

1983-tól domináltak végérvényesen a turbómotorok, melyek 1000 lóerő körüli teljesítményükkel kiszorították a szívómotoros autókat az élmezőnyből. A csúcsteljesítményüket később korlátozták az autók nagy fogyasztása miatt. A bevált 500 lóerős Cosworth motorokat a Formula-3000-ben használták tovább. A Formula-1 legerősebb motorját a BMW készítette el 1984-ben, amelynek teljesítményét 1400 lóerőre becsülték. Óriási fogyasztása és megbízhatatlansága miatt mégsem lett sikeres a motor. Mivel az autók nem bírták sokáig a turbó használatát, ezért időnként ki kellett kapcsolni, már a fogyasztás csökkentésének érdekében is. 1989-ben betiltották a turbófeltöltők használatát, két átmeneti év után, amikor egy párhuzamos bajnokságot (Jim Clark-kupa) írtak ki a turbó nélküli autók részére. Ezután mindegyik csapatnak ismét szívómotort kellett alkalmaznia, melynek megengedett maximális hengerűrtartalma 3500 cm³ lehetett. A motorokat V8, V10, V12, vagy W12 elrendezésben használták. A Renault nagynyomású léghűtésének köszönhetően az autók motorjainak fordulatszáma megnőtt, elérte a 12 000 fordulat/percet. Az 1980-as évek két legsikeresebb versenyzője a három világbajnoki címet (1981, 1983, 1987) nyert brazil Nelson Piquet és a francia Alain Prost, 1985, 1986, 1989 és 1993 világbajnoka volt. Mindketten három világbajnoki címet szereztek az évtizedben. Egy címet szerzett az ausztrál Alan Jones, a finn Keke Rosberg, az osztrák Niki Lauda és a brazil Ayrton Senna. A Williams (1980, 1981, 1986, 1987) és a McLaren (1984, 1985, 1988, 1989) is szintén négy világbajnoki címet ért el, a Ferrari kettőt (1982, 1983).

A 90-es évek

Az 1990-es évek elején megengedettek voltak az elektronikus segédeszközök, mint a kipörgésgátló és az ABS, valamit az aktív felfüggesztés, amelyben a Williamsnek volt a legkifinomultabb technikája. Ezeket a segédeszközöket az 1994-re betiltották. 1994-ben, a San Marinó-i nagydíjon történt két halálos baleset (Roland Ratzenberger, Ayrton Senna), amik után előtérbe került a biztonság növelése. 1995-re a motorok maximális hengerűrtartalmát lecsökkentették 3000 cm³-re. Ezzel az autók teljesítménye a 750 lóerőről körülbelül 650-re csökkent. 1996-ra a Ferrari hagyományos, de nehéz és sokat fogyasztó V12-es motorját V10-esre cserélte. Ezzel és új versenyzőjével, Michael Schumacherrel három versenyt nyert meg 1996-ban. 1997-re elérték az autók a korábbi 750 lóerős teljesítményt. A fordulatszám ekkorra elérte a 17 000 1/percet. Az évtized első két bajnokságában a McLaren és Ayrton Senna végzett az élen. 1992-ben és 1993-ban Nigel Mansell és Alain Prost nyert fölényesen a Williamssel. Prost a 4. világbajnok címe után visszavonult. 1994-ben szintén a Williams lett a konstruktőri bajnok, az egyéni címet azonban a fiatal német Michael Schumacher szerezte meg. Ő a sportág történetének első német világbajnoka. 1995-ben ismét Schumacher és csapata, a Benetton nyert, ezúttal meggyőző fölénnyel. 1996-ban Schumacher a hosszú idő óta sikertelen Ferrarihoz szerződött, az évben ismét a Williams csapat lett a bajnok Damon Hill-lel, aki a sportág első második generációs világbajnoka lett. (Apja, Graham Hill 1962-ben és 1968-ban volt világbajnok.) 1997-ben ismét a Williams nyert, ezúttal a kanadai Jacques Villeneuve-vel. 1998-ban, a szabályváltozásokhoz legjobban alkalmazkodó McLaren és a finn Mika Häkkinen szerzett bajnoki címet. 1999-ben bár ismét Häkkinen lett a bajnok, a konstruktőri cím hosszú szünet után a Ferrarié lett, amit 2004-ig nem is engedett ki a kezéből.

A 2000-es éves

Ebben az évtizedben Michael Schumacher és a Ferrari addig példátlan módon, öt egymást követő évben győzött (2000-2004). Ez idő alatt a csapat és német versenyzője több új rekordot állított fel. Schumacher 2002-ben minden versenyen dobogós helyen ért célba, és pályafutása során 91 nagydíjat nyert meg. Ezalatt az FIA többször megváltoztatta a szabályokat, például a csapatutasítást is betiltotta a 2002-es osztrák nagydíjon történt incidens miatt. Schumacher bajnoki sorozata 2005. szeptember 25-én ért véget, amikor a spanyol Fernando Alonso, a Renault versenyzője, a Formula-1 legfiatalabb világbajnoka lett. 2006-ban ismét a Renault és Alonso lett a bajnok. Schumacher ez év végén vonult vissza. A 2007-es szezon legnagyobb botránya a McLaren Ferraritól illegálisan szerzett adatai és emiatti kizárása volt. Ebben az évben a finn Kimi Räikkönen egy pont előnnyel nyerte az egyéni világbajnoki címet, a Ferrari konstruktőri bajnok lett.[136] 2003-ban a pontrendszert változtatták meg, később több műszaki szabályt. A 2005-ös "csonka" amerikai nagydíj után - amelyen csak a Bridgestone gumit használó három csapat (Ferrari, Jordan, Minardi) indult el a tízből - 2007-re csak egy gumibeszállító maradt a Formula-1-ben. 2006-tól V8-as motorokat kellett használni, 2008-tól betiltották a kipörgésgátlókat, ami jobban előtérbe helyezi versenyzők képességeit. Ebben az évben a brit Lewis Hamilton győzedelmeskedett, csapatok pontversenyét a Ferrari nyerte. A 2009-es évadra radikális szabálymódosításokat vezetett be az FIA. Mintegy felére csökkentették az autók légterelő elemei által biztosított leszorító erőt. A kieső tapadás kompenzálására újra lehetővé tették a slick, azaz teljesen sima felületű gumik használatát. Az egyéni címet Jenson Button, a konstruktőrit csapata, a Honda-utód Brawn-Mercedes szerezte meg. 1983 óta a Formula-1-et azok a versenycsapatok uralták, amelyeknek nem volt gyári támogatása. Ilyen volt a Williams, a McLaren és a Benetton, miközben másoktól vásároltak motorokat. 2000 óta a gyári csapatok uralták a bajnokságot, mint a Renault, a BMW Sauber, a Toyota, a Honda és a Ferrari. Az évtized végén azonban Honda, majd a BMW és a Toyota is kivonult a sportágból.

A 2010-es évek

Ebben az évtizedben Sebastian Vettel és a Red Bull Racing 2010 és 2013 között mindent megnyertek, amit csak lehetett. Fernando Alonso 2010-ben a Ferrari-hoz szerződött, de sose tudtak együtt világbajnokságot nyerni, így Alonso 2014 végén elhagyta az olaszokat, és 2015-ben visszatért a Hondával fúziónáló McLarenhez. A 2010-ben csatlakozó csapatok közül (Team Lotus/Caterham F1 Team, Virgin Racing/Manor F1 Team, Hispania Racing) csak a Marussia maradt életben, de 2014-ben ők is becsődöltek, és eladták a jogokat a brit Manor F1 Team-nek. 2015-ben a Lotus F1 Team szintén anyagi problémákkal küzdött, de végül sikerült eladni egy nagy visszatérő gyári csapatnak, a Renault F1-nek. Ebben az évtizedben versenykörülmények között (2014-es Formula-1 japán nagydíj) életét vesztette a francia Jules Bianchi. 2014-ben a Forma-1 átváltott V8-as erőforrásról V6-os erőforrásra (Hibrid korszak). Jelenleg a Mercedes AMG F1 uralja a F1-et. Lewis Hamilton 2013-ban csatlakozott a németekhez, és együtt bezsebelték a 2014-es és 2015-ös világbajnoki trófeákat. Jelenállás szerint a Mercedesé a legjobb erőforrás, de folyamatosan zárkózik fel mögé a Ferrari,addig a Renault és főleg a Honda rettentően szenvednek a hibrid erőforrásukkal. Hamarosan az Nemzetközi Automobil Szövetség eldönti, hogy 2017-től, vagy 2018-tól kapjuk meg az új Forma-1-et. Az eredeti elképzelés szerint 2017-től egy merőben más Forma-1-et fogunk látni. A jelenlegi V6-os turbófeltöltéses, fékenergia visszatáplálásos, a turbófeltöltő többletenergiáját is visszatápláló, hibrides motorformula érintetlen marad, amiről már korábban megállapodtak a felek (ezen felül a Ferrari és a Mercedes HCCI gyújtástechnológiát, öngyulladás és szikragyújtás keverékét használja, a ciklusonként engedélyezett 5 szikragyújtás mellett), de az aerodinamika, a szabályok és a gumik is egy totális átalakuláson mennek keresztül. És akkor még nem volt szó a pilótafülkék extra védelméről, az úgynevezett bumerángmegoldásról, vagy a zárt pilótafülkéről. Igaz, a jelenlegi állás szerint ezt a kérdést külön kezeli az FIA. 2018-ban a következő változások léptek életbe: bevezették a fejvédő "glóriát", ill. halot, megszűntek a cápauszonyok és a hátsó T szárnyak az autókon, illetve a kipufogó fölötti köralakú terelőelem. A versenyzők 3 motort használhatnak egy szezonban, megjelent a hiperlágy, angolul:"hypersoft" és a szuper kemény " superhard" gumikeverék. Megszűnt az első kerékfelfüggesztés olyan beállítási lehetősége, ami lehetővé tette a kocsimagasság változását, és ezzel befolyásolta a légellenállást. Továbbá a rajtrács lányok, vagy "gridgirl"-ök szerepét fiatal, a Forma 1 felé vezető út elején járó autóversenyző gyerekek vették át. 2019-től csak 5 gumikeverék érhető el, 3-3 különböző minden versenyhétvégén. Ezeket keménységük alapján egy C1-C5ig terjedő skálán rangsorolják.